Švejk-jegyzetek

Retkes Antal: járási írnok Kunszentmiklóson, a naplóíró barátja.

Az 1921-ben megkezdett segédletkötetben így jellemezte őt a naplóíró:
„Kemény, ambitiózus kun koponya, törekvő, de saját kárán tanulta meg, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Megszerezte a jegyzői oklevelet, de kinullázták a választásnál. Nagy barátja a vászoncselédeknek, kedvelője a bornak, de ha sokat vett be belőle, kitör az ősi kun szilajság, s rombolni akar. Egyébként jószívű, s elnézője az emberi gyengeségeknek, vendégszerető. Természete inkább a gazdasághoz hajlik, mint a hivatalnokoskodáshoz. Végigszenvedte a háborút, átélve az olasz front poklát, mint számvivő őrmester került haza, s lincinatusként nyugdíjaztatta magát, visszatért az eke szarvához és gazdálkodik, azonban baja lett, elméje gyengült. Meghalt szegény feje 1924. november 18-án, el is temettem és búcsúztattam november 20-án.”

Németh Bálint: vármegyei hivatalszolga; a vármegyei tisztviselők egyik fő hitelezője.

Horváth Gusztáv: vármegyei írnok, 1848/49-es tüzér főhadnagy.

1921-ben megkezdett naplókötetében így jellemezte őt a naplóíró:
Typikus öreg 48-as alak, kedélyes, zsörtölődő öregúr, aki a hivatalos időt azzal töltötte, hogy a 48-as élményeit mondotta el és bennünket feltartott. Különösen szerette a vörösbort, 82 éves korában bekövetkezett haláláig. Szókimondó öregúr volt, aki nem engedett magával haczkázni, az alispánt is per „öcsém uram” titulálta. Úgy hívtuk az öreg urat: „az öreg hatfontos”.

Rácz György: vármegyei írnok, a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye hivatalában.

1921-ben megkezdett naplókötetében így jellemezte őt a naplóíró:
Nyughatatlan vérő, kóborló természetű volt színész, fukar, fösvény, alkalmilag meg passióiért teli marokkal szórja a pénzt, főszenvedélye a lóverseny, második a nők. Világlátott ember, aki szabadságát arra használta fel, hogy gyalog járta be különösen Boszniát, Dalmátiát, a felső vidéket és Erdélyt. Photographus amateur, s igen szép felvételei vannak. Kupeczkedő természetű, amiben felesége támogatja, akitől legalább egy évben egyszer félévre elválik, azután kibékülnek, s reparálják az időközben keletkezett károkat. Egyébként csendes, alamuszi természetű.

divékújfalusi Ujfalussy Ferenc: vármegyei írnok, a naplóíró kollégája és barátja Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye hivatalában.

1921-ben megkezdett naplókötetében így jellemezte őt a naplóíró:
Gőgös olygarcha, erőszakos természet, szikár, nagy tisztelője Bachus apánknak, összeférhetetlen, mérges, maró nyelvű. Őseitől örökölte az erőszakosságot, s úrhatnámságot. Sok bolondot csinált, míg 1907-ben szélhüdés nem érte részlegesen, de természete azután is hajthatatlan és nyakas maradt. 1908-ban megnősült, s csodára egészséges gyermeket nemzett. Sok bolondériát csináltunk, hol összevesztünk, hol kibékültünk. Installatióját (amolyan kinevezésekkor szokásos ebéd, esetleg vacsoraféle) 1896 májusában az akkori kiállítás területén tartotta, vagy három napig, mikor már mindennel beteltünk, éjjel kétfogatú kocsit fogadott, de bele nem ültünk, hanem azt követte a [Város]ligettől a még akkor megvolt Oesterreicherig. Ha már mindennel beteltünk, ő volt az, aki részegségében egy „szlaftrunk” [elalvás előtti ital] bevételét indítványozta, amely eltartott délig. Megesett, hogy a pálinkástól kihoztuk a pálinkát és poharat, s a szemétládán elhelyezkedve politizáltunk és ittunk. Egy alkalommal részegen botorkáltunk nagy zivatarban a Naphegy oldalán, amikor a villám nem messze tőlünk becsapott, megdühödött ezen, s utána vágta a botját dühében. Adósságot mesterileg, s nagy grandezmával tudott csinálni, de már fizetni nem szeretett; az öreg Mártonffy egyszer váltót íratott vele alá, de azt a bank nem escomptálta, eladta hát potom árért egy zsidónak, aki esedékessége napján bemutatta. Hej, csinált Ujfalussy komám olyan patáliát, hogy összeszaladt a vármegye, „kiszegezlek a fülednél fogva, te gazember, ha nem fizetsz”, ordította teljes tüdőből principálisára, és az öreg sosem fizető [Mártonffy], ez alkalommal még is fizettet. Nagy intriguans az Úr előtte, akinek abban tellett legfőbb gyönyörűsége, ha minket ugratni és összeveszekíteni tudott. Később azután alkalmazkodóbb lett, de a nyelve borotvaéles maradt mindig. Gavallér volt a végtelenségig, ha volt pénze. Anno 1900-ban egyszer környékezte a szerencse, nyert az osztálysorsjátékon 200 koronát; a pénzt reggel 10 tájt vette fel, s nagy örömében nagy tálakban hordatta a régi Zenélőből a gusztusos tormás virslit, friss sóskiflit, s számtalan korsó söröket, úgy, hogy beszeszeltünk 2 órára, s kedvünk szottyant Budán folytatni a czéczót, de már erre nem volt pénze, hanem tőlem kért kölcsön 20 koronát. Abscessus collit kapott, s rossz operátió következtében vérmérgezést, s fortuna úgy hozta magával, hogy nagyon kenegett torka expediálta a másvilágra 1921. július 8-án. Felesége követte 1926. év april havában. Három gyermekét: Albert[et], Ferencz[et] és Juliskát a székesfőváros árvaházaiban nevelték fel, szerencséjükre. Juliska szegény 19 éves korában, 1929. II/14-én meghalt.

Pál József: vármegyei iroda-segédtiszt, a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Temperamentumos kis emberke, nagy tisztelője Bachusnak, de Venusnak is. Hörcsög-természetű, hamar barátkozik, de ellenségeskedik is, nem riad vissza a verekedéstől sem. Kedvelője az éneknek, az ellentállás alatt jó hangjáért elkereszteltük a megye csalogányának. Specialitása a nősülés és válás, vagy egyikben, vagy másikban mindig benne van. Lelkesedő, de hamar is csüggedő természetű. A pénzt hamarosan elkölti, de igyekszik is azt ismét megszerezni. Iszonyatosan be tud rúgni, és másnap mogorva az ittasságban elkövetett ostobaságokért. Megjárta a világháborút, majd' odaveszett Albániában, de végre mégis révbe evezett. Szorgalmas, szerző, de gondolkodó is, hűségesen végigcsinál minden mulatozást és duhajkodást. Első felesége csendes, igénytelen asszonyka, akitől ő tudja, miért vált meg, a második zsidó leány volt, akikkel nem bírt összeférni, ittas állapotában anyósát megczirógatta a nyaka körül, az asszony meg egy ingben menekült a téli éjszakában. Hanem a harmadik asszony az azután elbánt vele állatszelídítő temperamentumával, meg-megpofozta részeg állapotában, nem nézve senkit és semmit, nekimegy dühében a torkának, s megrázza, mint Krisztus a curgát. Egy alkalommal, télen, egy ingben-gatyában, mezítláb tette ki a szűrét a folyósóra, ott szütyörgött a fal mellett. Hiába, az Úristen nem ver bottal. Hogy jó kemény koponyája lehet, bizonyítja, hogy panaszkodott egy alkalommal, hogy házi perpatvar alakalmával a tésztaszedő is mozgósítva lett, és az ő koponyáján lett kipróbálva. A koponya kiállta, de a tésztaszedő, szegény, behorpadt. Még is elvette a Xantipéjét 1927. november 6-án. A kapukulcsot végre 1933. martius 26-án adta be, és mártius 28-án temették a pestszentlőrinczi temetőben. Amilyen zűrzavaros volt élete, olyan zűrzavart hagyott adósságokban feleségére és 1½ éves fiára, akit törvényteleníttetni akart, mert az volt a gyanúja, hogy nem tőle származik. Senki sem sajnálta, azt hiszem, a felesége a legkevésbé.”

gojzesti Madarassy József: vármegyei írnok; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Jó családból származó, de hihetetlenül könnyelmű, az ördög hármas szentségének (bor, kártya, asszony) nagy tisztelője, és nem riad vissza semmitől sem, hogy passióit kielégíthesse. Csúszó-mászó, meghunyászkodó, hízelegni tudó természet, ez utóbbi egyedüli nagy tudománya, és ezzel boldogul is sokszor a mások rovására. Veszekedő természetű, ha mozog benne a bor. Kalandkedvelő természete belesodorta a világháborúba, bár nem kellett volna elmennie, orosz fogságban is volt, s egy csomó kitüntetéssel jött haza. A communa alatt nyughatatlan természete ösztökélte, de annak bukása után annál alázatosabb lett, szóval hypocrita. Ötletei nem igen vannak, bár ambitionálja a tekintélyt. Vele esett meg, hogy egy alkalommal Székely Bertivel verődve össze, ugyancsak ittak, reggel a Hazám kávéházban akadtak meg a fizetésen. Ott maradt Székely Berti aranyórája és tárcza, de neki kellett keservesen kifizetni. Egy alkalommal Albertfalvára vonultunk ki, napvilágig tekéztünk, azután kártyáztunk hazardot, egyszerre egy forintot kezd keresni, amely állítása szerint eltűnt, holott bankjában lehetett vagy 40–50 forint. Megdühödtem, egy pillanat alatt anyaszült meztelenre vetkőztem, és a kivilágított asztal tetejére ugrottam, feléje fordítva alsó felemet, barátságosan invitálva, hogy ott keresse az elveszett forintját. Szerencsére még sem tojózott meg, mert baj lett volna belőle. Meghalt 1932. deczember 9-én, temettük deczember 11-én Kispesten, necrológul azt írhatom, hogy kivonulásával megkönnyebbült a Föld.”

Mindszenthy/Mindszenty József: vármegyei irattári segéd, a naplóíró kollégája a MÁV-nál, majd Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Mindszenthy Cornélia (utóbb a fiatalon elhalt híres Halmi színész feleség[e]) és Keczer Miklós – a régi Keczer család sarja, híres sportsman és versenyistálló-tulajdonos – törvénytelen gyermeke. Igazi sárosi typus, fellengző, nagyzoló, hazug, de úri modorú és jónevelésű, bor és nő nagy tisztelője, utóbb már csak Bacchus oltárán áldozott. Hihetetlen könnyelmű, egyik szélsőségből a másikba esve. Szó nélkül fizetett boldognak, boldogtalannak. Mániája volt azután másnap, hogy kifosztották. Makacs természet, amit egyszer feltett magában, azt ki is vitte. A vármegyénél kalligraphikus írásaiért nagyon szerették, carrierjét azonban az szegte, hogy dolgozni nem is tudva, és nem is akarva, összetűzött Monoron Ney szolgabíróval, aki reá akarta sózni a kihágási ügyeket, napról-napra egymás asztalára tették azokat, míg egyszer Mindszenthy be lévén borozva, az egész aktacsomót bevágta a szolgabíróhoz úgy, hogy alig bírták ismét rendbe szedni. Ebből torzsalkodások keletkeztek, minek vége kényszernyugdíjaztatása lett. Hasonlóképp vált meg a „Máv”-tól is. Megesett vele, hogy a ministeriumban alkalmazást ért és kapott, gazos [ittas] lévén elaludt, felébredve kapta magát, és visszajött a vármegyéhez. Nyughatatlan, alattomos, rosszindulatú természet, és csak gyávasága tartja vissza, hogy több rosszat ne tegyen. Könnyelműsége rettenetes, így pl. egy ideig havi 25 forint apanageon éldegélt, képes volt, amikor a pénzt megkapta, ahová csak bement váltani, és azután teli marokkal szétszórta a pénzt, azután cilinderrel parádézva cilinderrel végignyomorogta a hónapot. Megesett vele, hogy theát akarván főzni, spiritusa nem volt, rhumon főzte meg a theáját. Rengeteg pénzt költött lóversenyre, utóbb meg az athleticai sportokat cultiválta. Fiatalabb korában rengetegül bírta a szeszt mindenféle formában, később azonban már 3-6 deczi megártott neki, s lassan-lassan elhülyült. De fennhéjazó modorát mindvégig tartotta. Iszonyú szívos természet, akiben egyedül az alcohol tartotta a lelket, evésre vajmi keveset költött, de ruhákra és nőkre sokat, bár utóbbiak között nem igen voltak sikerei. Az utóbbi időben a lelket csak a felesége tartotta benne. Nagy cultiválója volt a részletfizetési vásárlásoknak, de amint megvette a holmit, már egy óra múlva túl is adott rajta, csakhogy pénzhez jusson. Sok pénze maradt az uzsorások kezén is. Szerencsétlen, degenerálódott sarja jobb családoknak. Hozzám ragaszkodott, és tőlem felvett akármilyen gorombaságot, vesződtem vele sokat, de rendbe szedni nem tudtam soha. Meghalt Budapesten 1931. I/3-án. 1926-ban tudtam meg, hogy 1911-ben engem névtelenül feljelentett. Bocsássa meg neki a jó Isten is, én megbocsájtottam, bár nem érdemeltem meg tőle ezt.”

Bogdán Gyula: vármegyei díjnok; később jegyző, községi; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Nagykáta szülötte, kitűnő ivó, aki végig itta az é[j]szakákat és napokat, csak igen ritkán rúgva be, nagy kártyás, jó hangú énekes, aki a régi magyar nóták kultuszát tartotta fenn köztünk, könnyelmű, de jószívű és tréfakedvelő ember. Mégis emellett határozott, így pl. elvált feleségétől, akit pedig szeretett, csak azért, mert az nem akart kimenni vele vidékre jegyzőségbe. A pénznek nem igen volt előtte értéke, csak akkor, amikor nem volt, akkor bármilyen agyafúrtsággal, de teremtett bárhogyan is. Nagy phlegmával képes volt az utolsó garasát is elkölteni, ha az neki élvezetet szerzett. Nagy barátja lóversenynek és mindenféle kártyabeli hazárdjátéknak, utóbbinak mestere is. Nyomorultúl halt meg 44 éves korában tüdővészben 1922 III/21-én d.u. 1-kor a budapesti Szt. István kórházban. Utolsó idejében 600 K végkielégítést kapott, kapta magát, hajnalban konflisba ült az Aggteleki utcza bejáratánál egy butykos pálinkával, s az utczába senkit sem be, sem ki nem engedett addig, amíg nem ivott, de lakása az nem volt neki a szerencsétlennek.”

Szabó Andor: volt tényleges vadászhadnagy, vármegyei díjnok, később segédjegyző; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Iszonyatos fráter. Jó családból származó; ezt is az ördög három szentsége nyargalta. Minden extravagantira kapható. A világ legnagyobb egoistája, aki semmiféle eszköztől sem riadt vissza, hogy passióit kielégítse, nem ismert ilyenkor sem Istent, sem embert. Folyton uzsorások körmei között vergődött, családja bármit tett, mindig benne volt valamiféle csávában. Úri és jó modorú, behízelgő volt, amivel azután befurakodott mindenüvé. Megnősülve, otthagyta feleségét, mikor azt kiszipolyozta. Az ivásban nem ismert határt, bár hamarosan berúgott, de azután győzte. Szélhámoskodott ha kellett, pumpolta a Huszár Dezső ülnök barátja révén kezei közé került [ügy]feleket. Legnagyobb passióját azonban a lovakban lelte, s ha csak tehette, és volt pénze, akkor fiakkerezett. A pénzt nagyúri […] bírta kidobni, józan óráiban meg piszkos természetű volt a lehetetlenségig; czivakodó, kötekedő természetű, akivel az Úristen sem tudott kijönni. Ha magához tért, meghunyászkodott. A háborúban bevonult és felvitte cadettőrmesterségig. Nemere Kálmán szerint visel dolgaiért katonáék „infan cassirozták”, megtette volna Gratzban, ahol állomásozott, azt, hogy egy bordélyház leányait kivont karddal arra kényszerítette, hogy meztelen defiláljanak [lépdeljenek] előtte, rajta sem lévén egyéb ruha, mint felövezett kardja. Egyébként tehetséges, nyílt eszű atyafi, de degenerált, be nem számítható, kár érte.  Nekem sok keserű órát okozott, de mint annyi mást, ezt is elfeledtem.”